Miközben döbbenten veszem tudomásul, hogy épp 40 éve érettségiztem és miután az is szinte hihetetlen, hogy a bátyám 69 éves volt a múlt héten (jövőre 70, elképesztő!), aközben más is öregszik. Mindnyájunk Picije épp ma érte el a kétszeres krisztusi kort.
Kamaszéveimben – zenerajongó barátaim nagy megelégedésére – az ő fotóival és az LGT lemezborítóival volt kidekorálva a szobám. Köztudottan későn érő típus vagyok, a zenei ízlésem is lassan formálódott, kisiskolásként még Aradszky és Harangozó Teréz (ó, jaj!) volt a kedvencem, aztán tizenévesen először a Metró mellett köteleztem el magam (szembehelyezkedve az Illés- és Omega-rajongókkal). Voltaképp a Metróból az első magyar szupergruppba átigazoló Frenreisz miatt váltam 1971-ben LGT-rajongóvá. Sokáig nem is tudtam, hogy az Omegából átigazolt Presser a csapat szellemi vezére, valahogy nekem a Hungáriából érkezett Barta Tamás és Frenreisz látszott eleinte meghatározó egyéniségnek. A mai napig jobban is szeretem eredeti, klasszikus felállásukat, a későbbi tagcserék inkább gyengítették, mintsem erősítették a csapatot. Somló Tamás ugyan legalább olyan jó zenész, mint Frenreisz, de például Karácsony János az én szememben soha nem pótolhatta a zseniális Barta Tamást.
A Locomotiv GT eredeti felállása: Laux, Frenreisz, Barta, Presser
Aztán az LGT-rajongásomon belül lassan kialakult nálam egy kisebbfajta Presser-fanság is, talán azután, hogy megkomponálta a nyomban kultuszdarabbá vált Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. musical dalait.
1980-ban személyesen is találkoztunk, Moszkvában, ahová harmadmagammal kizárólag azért utaztunk el Ungvárról, hogy az ott tartott magyar kulturális napok keretében megnézhessük a Vígszínház előadásában a másik nagy Presser-musicalt, a Harmincéves vagyok-ot (a szovjet fővárosba akkoriban könnyebben juthattunk el, mint Budapestre). A Víg sok tagjával akkor össze is cimboráltunk, Presserrel nem, valahogy tartózkodóbb volt, épp csak bemutatkoztunk neki – ő nyilván azonnal el is felejtett minket. Soha nem is próbáltam kontaktust keresni vele, akkor sem, amikor vagy 15 évvel később egy bankfiókban két szomszédos ablak előtt egymás mellé keveredtünk. Valamit problémáztak a számlájával, elég ideges volt, és engem is felhúzott a legnagyobb lakossági bank ügyfélriasztó bürokráciája. „És mi lenne a megoldás?!” – fakadt ki Presser, kérdőn nézve a tanácstalan ügyintézőre. Nem állhattam meg, átszóltam: „Egy másik bank!” Elnevette magát, de engem persze nem ismert fel. Azért távozáskor biccentettünk egymásnak.
Abban, hogy a magyar rockzene a 70-es években polgárjogot nyert, kétség kívül jelentős a szerepe. Abban is, hogy a színházi kőfalak közé bevonulhatott a rock’n’roll. Presser elsők között kapott „könnyűzenészként” állami zeneszerzői díjat, amellyel nemcsak őt, hanem a műfajt is elismerték.
Én meg kinőttem rajongói korszakomból. Be kell vallanom azt is, hogy az LGT kései (meglehet: érettebb, kimunkáltabb) dalai már nem érintettek meg annyira, mint a korai nyersek, kemények. Talán Presser is túl sokat és túl gyakran lépett a népszerűbb, könnyebb hangzások felé (lemezt írt Zoránnak és Katona Klárinak…). A padlás c. mesemusical dalai is, persze, kedvesek, de a Képzelt riport nyomába mégsem léphetnek. Ami viszont töretlen: Presser egyénisége, roppant szimpatikus emberi vonásai, bölcsessége, szerénysége, jóindulata, a művészetet mindenek fölé helyező értékelvűsége. Ezen még a szoft-gagyi énekversenyekben való zsűrizése sem tudott sokat rontani. Alkotói fantáziája is kiapadhatatlannak tűnik, előadói modorával pedig stílust teremtett. Megőrizte művészi fiatalságát, játékosságát – és a minőség iránti elkötelezettsége is töretlen. Nagybetűs Zenész ő, aki előtt kerek és nem kerek születésnapján egyaránt megemelhetjük a kalapunkat.
Egy nagyon régi Presser-szám, még az Omegával:
A számomra legkedvesebb eredeti LGT-hangzás: